Beszélgessünk! Az apropó pedig nem más, mint az, hogy egy álmom teljesült: Angliában jártam! 🙂 Hello, London! sorozat első része rövid élménybeszámolóval és tippekkel.

A hónap elején sok új élménnyel gazdagodtam, ugyanis életemben először jártam Angliában. Párizsba és Londonba nagyon szerettem volna eljutni már évek óta, utóbbit végre sikerült felfedezni. Valószínűleg két vagy három posztot írok a témával kapcsolatban, mert szeretnék mesélni és talán tippeket is tudok adni, azoknak, akik szintén a brit fővárost tűzték ki uticéljuknak. 
A legközelebbi repülőtér Eindhovenben található, ezért onnan szoktunk utazni, most pedig a Wizzair helyett a Ryanair repített minket egy messzi országba (igazából csak pár száz kilóméter innen). A Ryanair honlapja nagyon egyszerű, pillanatok alatt lehet jegyet foglalni, ráadásul az árakat is alacsonyan tartja az ír cég. Ami még szimpatikus, hogy a kézipoggyász megengedett mérete nagyobb, mint a Wizzair-nél (idén már új szabályok érvényesek náluk), így bőröndöt sem kellett vinnünk, pár napra a kicsi elég volt. Ezzel hamar meg is voltam, viszont a hotelek között sokáig válogattam. Ha szállást keresek, akkor a Booking.com oldalt szoktam használni, beállítom a keresési feltételeket, aztán pedig elkezdtem az egyes hoteleknél a visszajelzéseket olvasni, nagyon hasznos! A londoni szobák elvileg rendkívül picik, ezzel nem lett volna baj, de feltűnően sok közös fürdőszobás helyet találtam, ami szerintem kollégiumoknál érthető, de hotelnél már annyira nem. Végül az IBIS-re esett a választásom, mert az egyik budapesti IBIS-nél már szálltunk meg, tetszett az egyszerűség, a kényelmes, tiszta szoba, a központi fekvés, az angoltól is egyanezt vártam és végül kaptam is. Minden nap kitakarítottak, kaptunk tiszta törülközőket, a wifi ingyenes, a buszmegálló pont az épület előtt volt, de a metróig sem kellett 2 percnél többet gyalogolni stb.
Azt hiszem, hogy az utóbbi években felerősödött bennem az aerofóbia, s talán nem is csoda, ha az utóbbi 1-2 év katasztrófáira gondolunk (pl. az MH17-en egy pár utcányira lakó egész család veszett oda). A félelmeimet általában sokáig csak kerülöm, de végül persze le kell küzdeni, ezért idén két repülőutat is bevállaltam (júniusban voltam Magyarországon is), aminek így utólag nagyon örülök, mert szuper nyaram volt így, de azért a repülési előtti pár nap gondolataiból egész jó horrorfilmek születnének. Vettem egyébként FlyFit füldugókat, mert amikor otthonról jöttem nátháson vissza, akkor azt hittem, hogy szétrobban az agyam. Legszívesebben felálltam volna kiabálva, hogy le akarok szállni, de 11 000 méter magasságban ezt nem hiszem, hogy engedték volna 😀 Életemben először gondoltam azt, hogy itt a vég, persze pont egy repülőn ülve, még tegyünk rá egy lapáttal 😀 Később az interneten kiokoskodtam azt, hogy ezek a dugók segítenek, főleg akkor érdemes használni ilyesmit, ha megfáztunk. A londoni útnál nem volt rá szükségem, de a táskámban volt minden esetre…
Azt nagyon élveztem egyébként, hogy kb. 40 percet kellett csak repülni, ami így abból állt, hogy a repülő emelkedik utazómagasságba, aztán pedig kis túlzással már ereszkedik is. Ennyit aztán még én is kibírok! Csak a visszaúton ültünk ablak mellett, de a látvány minden pénzt megér: gyönyörű a tenger a magasból, hajók jönnek-mennek, aztán a szárazföld újra feltűnik. Csodás! A legelső döbbenet egyébként Eindhovenben ért, a kapuhoz csak úgy tudtunk eljutni, ha beálltunk egy hosszú sorba, hogy majd a végén leellenőrizzék az útlevelünket. Furcsa volt nagyon, mert azt hittem az EU-n belül nincs ilyesmire szükség, de a Stansted repülőtéren az angolok ezt megint megtették. Állítólag ezt nem rég vezették be. Minden esetre én a hollandnak voltam gyanús, az angolnak pedig a holland barátom, ránk is kerestek a rendszerben 😀 Ha akkor levonom a tanulságot abból, hogy a parkolóhoz a reptértől busz visz ki (és vissza), akkor talán nem kell átélni, hogy milyen, amikor majdnem lekésed a repülőt, de erről majd a következő részben…
Az első nap el is telt azzal, hogy Stanstedről próbáltunk az IBIS hotelig autózni. Persze ez már magában izgalmas volt, bal oldalon vezetni OMG! Kanyarodásokor és körforgalomban mindig felszisszentem, hogy “neeee”, nem is hittem volna, hogy pár nap alatt hozzá fog az agyam szokni ehhez, de a végén már elég természetesnek tűnt a dolog. Sosem jártam még ilyen országban, szóval erre nagyon kíváncsi voltam 🙂 Angolokhoz is most szóltam először, s bár az első pár órában folyamatosan hollandul köszöntem meg mindent (szegény dolgozó a kávézóban biztos nézett nagyokat), az az igazság, hogy továbbra is marad az egyik kedvenc nyelvem, még akkor is, ha a mindennapi brit akcentusok nem voltak a szívem csücskei soha (brit vloggereket nem véletlenül nem néztem soha) bár lehet hozzá tudnék szokni, ha jobban belegondolok :p
Felfedeztük a környéket, a millió boltot, imádtam a nyüzsgést, az emeletes buszokat, a kultúrák keveredését, a tipikus angol házak adta utcaképet, de hatalmas és magas épületeket is. Több, mint 8,5 millióan élnek itt, de nem tűnt zsúfoltnak a város, tömegundorom csak a Big Ben és London Eye környékén volt a turisták miatt, szóval nem panaszkodhatom. A program a többi napra városnézés volt, Brighton és Windsor, de a londoni nevezetességek több energiát igényeltek, mint azt gondoltuk, így természetesen borult a terv, de így is rengeteg élménnyel gazdagodtunk. Még indulás előtt letöltöttem mindenféle térképet, vettünk útikönyvet, de igazából a Google Maps mindent tud, a közlekedésben jobb társat el nem tudnék képzelni: nemcsak térkép, navigáció, de a menetrendet is megkapjuk stb. Valószínűleg én vagyok a bloggerek szégyene, de nem igazán vásároltam fájdalomcsillapítón (minden egyes nap fejfájásom volt Angliában, nem értem, miért) tusfürdőn, fényvédőn stb. kívül szinte semmit. Alapból nem fért volna a táskába, s bár a Superdrug és a Boots már magában lenyűgöző (ezekből van minden sarkon), minden izgalmas drogériás márka megtalálható itt (Sleek, Gosh, Barry M, Real Techniques stb.), de akkor a többi boltot még nem is említettem. Szerencsére nem futottam bele kihagyhatatlan akciókba sem 😀 
Bár egy hetet sem voltunk ott, de szívemhez nőtt az ország és London is. Miért? Hmm… Talán mert végig az az érzésem volt, hogy összegyúrták Hollandiát és Budapestet, megfűszerezték egy kis angolossággal, s így született meg az ország 🙂
A következő részben a valódi londoni élményekről, filmbe illő metrós sztrájk előtti utolsó pillanatokról, majdnem lekésett repülőről stb. lesz szó.